bootstrap template

Barlangjaink

Alba Regia-barlang


Szinonimák: I.-44. sz. nyelõ barlangja, Vadász-nyelõ barlangja, Vackor-nyelõ barlangja
Helye: Bakony, Tési-fennsík, Köves-domb, 453 m tengerszintfeletti magasság
Település: Isztimér, Fejér megye
Hossza: 3600 m, felmért + részben becsült
Legnagyobb függõleges kiterjedése: 204 m
      Csõszpusztától ÉK-re 2 km távolságra a Köves-domb (480m) keleti lejtõjén, szántóföldön lévõ önálló kis facsoportból nyílik elsõ számú bejárata, a kb. 6 m mélységû, meredek falú I.-44.sz. idõszakos víznyelõ aljából.
      A bejárati akna betongyûrûvel és rácsos ajtóval lezárt, alul beton-idomkõvel falazott, rögzített szögvaslétrával beépítve.
      A lefelé továbbvezetõ omladékzóna a természetes jelleg megtartásával, ugyancsak betonozással és falazott pillérekkel stabilizálva van.
      Az elsõ bejárattól ÉNy-ra 65 m-re, a szántóföldet szegélyezõ erdõszélen, az I.-45/a. jelû kisebb tölcsérben találjuk a barlangrendszer 1983-ban kibontott második bejáratát, amely az elõzõhöz hasonlóan kiépített és lezárt. Környékén több kisebb felszakadást is megfigyelhetünk, amelyek téli kigõzölgésükkel jelzik, hogy az alattuk húzódó üregrendszerhez tartoznak. Ezek közül legjelentõsebb a 20 m távolságra nyíló és 6 m mélységig kibontott I.-45/b. kataszteri számú felszakadás.
      A barlang feletti erdõs felszínen Ny-ÉNy-irányban még további erõsen feltöltõdött inaktív töbröket fedezhetünk fel, amelyek feltételezhetõen a barlangrendszerrel vannak összeköttetésben, ám ez csak a jövõbeni kutatások során igazolódhat.
      A barlang feltárása és továbbkutatása az Alba Regia Barlangkutató Csoport nevéhez fûzõdik, s mint a 70-es évek sikersorozatának kiemelkedõ felfedezése, a csoportról kapta elnevezését. Megismerése és feltárása szakaszosan történt és folytatódik napjainkban is.
      A feltárási tevékenységet hamarosan követte a járatok felmérése, valamint megkezdõdtek a tudományos kutatások, - ezzel egyidõben folyamatosan történt az eredmények értékelése. A tapasztalatok gyakorlati hasznosítása révén és a módszeres feltáró munka nyomán a barlang ismert hossza meghaladja a 3 km-t, 200 m-es függõleges kiterjedésével pedig jelenleg hazánk harmadik legmélyebb barlangja.
      Az elsõ feltárási kísérletek még 1962-ben indultak meg a szántóföldi nyelõben, amelyet a csoport tagjai a megtalálását segítõ vadászok után Vadász-nyelõ néven vettek kataszterbe I.-44. szám alatt. Az ezt követõ években a tapasztalatlan diákokból álló csoport többszöri nekirugaszkodása is hiábavaló volt, mígnem 1975 õszén ezen a kutatási helyen is siker koronázta kitartó küzdelmüket.
      A harmadikként mélyített kutatóakna aljából végre egy omladékos, de szabad üregbe vezetett az út és ezután már gyorsan peregtek a feltárás eseményei. Az év végére a Felfedezõ-ágon keresztül már 190 m mélységig sikerült megközelíteni a Jobboldali-végpontot, és az addig megismert járatok összhossza 750 m körül volt. A mélyebb szakaszokban kezdettõl fogva nehezítette a kutatást a levegõ széndioxid tartalma, amelynek értéke a helyszíni mérések szerint gyakran a 4-5 % -ot is meghaladta.
      A következõ években csak kisebb feltárási eredmények születtek (Erdész-ág, Kombinált-szakasz, Jobboldali-végpont szûkülete), viszont befejezõdött a mélyzóna felmérése (Kárpát J. 1979.) és kirajzolódtak azok a szerkezeti irányok, amelyek mentén újabb barlangszakaszok felfedezésére volt remény.
      1979-ben a Kupola mögötti omladékzóna fõ törését követve északnyugati irányban, kisebb bontásokkal sikerült egy közel 400 m kiterjedésû tágas folyosórendszerbe jutni, amely az akkoriban elhunyt és a Bakonyt szenvedélyesen kutató Dr. Bertalan Károlyról lett elnevezve.
      Hasonlóan sikeres kitörés történt 1980-ban a Szarka-ág folytatásában, ami a 210 m hosszúságú Topográfus-ág felfedezését eredményezte. Közben folytatódott a Bertalan-ág kürtõinek módszeres kutatása, s még ebben az évben ismertté vált a cseppkövekben gazdag Kürtõs-ág emeleti folyosója, valamint a 200 m hosszúságot elérõ Hirtelen-ág is. A felmérések szerint a barlang összes hosszúsága ekkor már túlhaladta a 2 km-t.
      Több kisebb jelentõségû rész feltárása után döntõ fordulatot hozott 1983-ban a Kombinált-szakasz alatti lapító szûkületeinek átbontása, amely kaput nyitott a szomszédos I.-45.számú víznyelõ alatt húzódó szövevényes járatrendszerbe, ahol a barlangnak egy korábban nem tapasztalt, új arculatát ismerhettük meg.
      A többszintes, bonyolult alaprajzú járathálózat a találó Gubanc elnevezést kapta. Legfelsõ szakaszán keresztül az I.-45/a. víznyelõ aljának átbontásával és kiépítésével még ebben az évben megnyílt a barlang második bejárata.
      A Gubancból induló újabb részek feltárásával, valamint az elsõ számú bejárat alatt rejtõzködõ Ajándék-ág felfedezésével a barlang ismert hossza túlhaladta a 3 km-t. (Szarka Gy. 1995.)
      Bár a két bejárat omladékzónája a korábbi megkutatásoknak megfelelõen a triász-jura kõzethatáron indul, az utóbbi idõszak kutatásai alapján a barlang alsóbb járatrendszere egyértelmûen a helyenként gazdag mega-lóduszos faunával jelölt felsõ triász dachsteini típusú mészkõben alakult ki. Dõlése észak-északkelet felé átlagosan 30o körüli, mely a járatok lejtésviszonyait döntõen befolyásolta.
      A barlangi folyosók domináns járatirányát a területre jellemzõ ÉNy-DK-i fõ tektonikai irány határozta meg, többnyire horizontális blokkelmozdulásokkal illetve ÉK-i irányban történõ enyhe lezökkenésekkel kísérve.
      A befoglaló kõzet anyagának laboratóriumi vizsgálatai a járatok alsó és felsõ részében tipikus dachsteini mészkövet mutattak ki, tömött ooidos szerkezettel, kiváló oldhatósági tulajdonságokkal. A járatok oldalfalában azonban eltérõ anyagú és kõzetminõségû rétegcsoportokat találunk, amelyek kitüntetett szerepet játszottak a barlang keletkezése során.
      Az egyik a Felfedezõ-ág mentén követhetõ és a szakasz kifejlõdését meghatározó sárgás-vörös színû 0,4-0,6 m vastagságú márgasor, amely mechanikailag kevésbé ellenálló és rosszul oldódik.
      A másik réteg az úgynevezett "pozdorja", ami átlagosan 0,6-0,8 m vastagságban jelentkezik az alsóbb szintû járatokban, jellegzetes formakincset produkálva.
      A Fehér-lapítóban vizsgált szürkés-fehér színû "pozdorja" - szelvény anyaga morzsalékos törésû meszes dolomitnak bizonyult 40% Mg CO3 tartalommal, benne sûrûn elõforduló kb. 1 mm átmérõjû kalcit kristályokkal.
      Ez a réteg mechanikailag szintén gyengébb szilárdságú, ugyanakkor oldhatósága alig marad el a fekü és fedõ mészkövekétõl csupán a legfelsõ kb.10 cm vastagságú réteg összlete tartalmaz 24% oldhatatlan maradékot. (Németh T. 1981, Kraus S. 1981.)
      Formajegyei alapján az üregrendszer víznyelõ barlang, amelynek uralkodóan lejtõs és divergáló járathálózatát a tektonika és a rétegdõlés egyaránt predesztinálta.
      A keletkezését és fejlõdését alapvetõen meghatározó aktív idõszaka a fennsík fedetlen karsztos stádiumára tehetõ. Az ekkor létrejött jellegzetes patakos járatszelvények kialakulása egy speciális mészkõkavics erózióra vezethetõ vissza. Ennek nyomát a feszíni vízgyûjtõ területén, a kutatások során feltárt egykori eltemetett kavicsos patakmedrek, valamint a barlangi üledékcsapdákban fellelhetõ mészkõ és tûzkõgörgeteg õrzi.
      A fennsíkot fedõ lösztakaró kialakulásával egyidõben a felszíni domborzati viszonyok is megváltoztak, így a barlang gyakorlatilag elvesztette vízgyüjtõ területét. Napjainkban az idõszakos áradmányvizeket a szántóföldi bejáraton keresztûl az észak felé tartó Fõ-ág vezeti le, míg az ettõl nyugatra esõ járatzóna szinte teljesen inaktív és megõrizte az aktív evakuációs idõszakban kialakult formákat (Kárpát J. 1982.).
      A barlang fejlõdéstörténete során az aktuális karsztvízszint különbözõ magasságokban alakult ki, így az üregrendszer vertikális kiterjedése mentén több oldási horizontot, hajdani lencsezóna nyomát figyelhettük meg, különösen a Gubanc környékén.
      Az erózióbázist jelzõ fennsíkperemi fõkarsztforrások egykori fakadási szintjei és a barlang víznyelõinek topográfiai helyzete alapján, több mint 300 m mélységû járatrendszer feltételezhetõ, amelybõl 200 m-t már feltárnak az ismert járatok.
      Formakincsének kialakulásában a víznyelõ jelleg a meghatározó, amely a Gubanc felfedezéséig meglehetõsen egységes képet mutatott. A barlangjáratok kifejlõdése a már korábban említett eltérõ minõségû márga, illetve "pozdorja" rétegek felsõ határfelületén indult meg döntõen korróziósan, amely során a felsõ dachsteini típusú mészkõben kisebb szelvényû eróziós alagutak jöttek létre. Ezek képezik a mai járatok mennyezeti csorgáit.
      Az alagutak bõvülésével a nagyobb hozamú áradmányvizek eróziós hatása jutott egyre jobban érvényre, ennek következtében indult meg a márga és "pozdorja" rétegek nagyobb szelvényû evakuációja, amely a járatok kiszélesedését és mélyülését eredményezte. A felszíni vízgyûjtõterület elvesztését követõen, a kishozamú vizek korróziós tevékenysége nyomán alakultak ki a talpi dachsteini mészkõbe vágódott keskeny, úgynevezett "holocén" csorgák. Így jött létre a jellegzetes keresztmetszetû Lóhere-fo-lyosó, melynek szelvényrajza leginkább a lóhere hármas levelére hasonlít. (Kárpát J. 1982.)
      A viszonylag egyenletes szelvényû folyosórendszert helyenként a barlang sajátos formakincsét képezõ úgynevezett lapítók szakítják meg, melyek a "pozdorja" réteg nagyobb kiterjedésû réteglap menti lepusztulásával jöttek létre. Ezek mennyezete teljesen sík csak az alig észrevehetõen bemélyülõ primer csorgák tagolják. Magasságuk 0,6-1 m, szélességük átlag 4-8 m, hosszanti kiterjedésük a 15-20 m-t is eléri. Döbbenetes látványt nyújt a kellõen megvilágított Második-lapító, amelynek dõlésiránya kiterjedése több mint 30 m így a Végpontról való feljutást is igen megnehezíti.
      Az uralkodó nagyformák mellett több kisebb mennyezeti üstöt, keveredési korrózióval kialakult kürtõt is megfigyelhetünk, ugyanakkor a hajdani jelentõsebb eróziós folyosók falán hullámkagylókat, szinlõket is felfedezhetünk. A Gubanc megismerésével bonyolultabbá vált a korábbi egységesnek tûnõ morfológiai kép. Kiderült, hogy a régi járatok feletti kõzettömeg rétegsoraiban további kisebb vastagságú márgarétegek és "pozdorják", valamint ezek mentén kialakult újabb járatok is léteznek (pl. Vörös-lapító, Tulok-terem), amelyeket függõleges kürtõk illetve aknák kapcsolnak össze (Vetõ-akna, Cseppköves-akna ...stb.), ugyanakkor dõlés irányú eróziós járatok is vezetnek tovább, bár még egyelõre feltáratlanul (pl. Csõ-folyosó).
      Az újabb barlangrészek felfedezése során egyre több cseppkõképzõdmény vált ismertté. A Cseppkõ-folyosó, Kürtõs-ág és Szifon-õre terem után a Gubancban találunk említésre méltó és ma is fejlõdõ jelentõsebb cseppkõképzõdményeket, ezek fõként függõ cseppkövek, kérgezõdések és drapériák formájában jelentkeznek. Legszebbek a Kápolna és az Újjongó általában fehér, vagy agyaggal szennyezett képzõdményei.
      Említést érdemelnek még a "pozdorja" rétegében található 1-2 mm-es kalcitszemcsék, valamint az alsóbb szakaszokban ugyancsak e réteg képviseletében megjelenõ 1-2 cm átmérõjû kalcitgumók, néha tömbösen fejlõdõ mennyiségben.
      Az I.-es Travi alatti járatok felületét szinte mindenütt sötétre színezi az úgynevezett mangánfüst, amely valószínû biológiai eredetû, hasonlóan a Gubancban fellelhetõ barna, kék és vörös falfelületekhez.
      A barlangrendszer egyes nyugati részén (pl. Tüskés-terem) a lég-cirkuláció megszûnésével a cseppkõképzõdmények fejlõdése leállt, sõt a magas széndioxid tartalom hatására megkezdõdött a visszaoldódás, ami jellegzetes kalcittûs kéregmaradványokat és fenyõtobozszerû képzõdményeket eredményezett.
      Ezzel szemben a Tüskés-terem felett kb. 15 m magasságban haladó Kürtõs-ágban üde és ma is fejlõdõ cseppköveket több méteres lefolyásokat és baldachinokat láthatunk.
      A szervetlen kitöltések közül a helyben keletkezett omladékhalmazok mennyisége az uralkodó, ami döntõen darabos és táblás formákban mutatkozik. Ezek a lapítók alsó szakaszának jellegzetes kitöltése (pl. Omladék-labirintus), vagy a tektonikusan igénybevett zónák kürtõi (pl. Kupola, Szita-terem), alatti zónák. Vastag (10-20 cm) cseppkõroncsokat találunk a Kártya-vár omladékhalmazában, amely a Barátság-terem hatalmas összetört kürtõjében kb. 20 m magasságig követhetõk.
      Nagy mennyiségû lekerekített mészkõ és tûzkõkavics felhalmozódásokat láthatunk a barlangrendszer számos részén, amelyek a kavicseróziós elméletet támasztják alá. Legjellegzetesebb lelõhelyei az Ajándék-ág, Hú-kürtõ, Bukfenc-terem, Száraz-ág stb. ... A különbözõ szemnagyságú kemény, vegyileg is ellenálló kitöltés laboratóriumi vizsgálata során kiderült, hogy nagy mennyiségben tartalmaz mágnesezhetõ szemcséket is.
      A barlang alsó szakaszaiban jelentõs mennyiségû agyag és lõszkitöltést is találunk, amely az inaktív szakaszok akkumulációját okozza.
      Ezek felületén kiterjedten van jelen a felszíni vízgyûjtõrõl bemosott szerves törmelék is, úgymint apró növényi részek, magok, levelek stb. ...
      Több esetben jelentek meg csíranövények is a felsõ régiókban. Legelterjedtebb a vadcseresznye, a ragadós galaj, amelyek közvetlenül a szántóföldi nyelõtölcsérbõl származtathatók.
      Egy alkalommal a 70 m mélységben húzódó Lagúnás-ág iszappárkányán kerti tintagomba (Coprinus micaceus) üde csoportját is sikerült megfigyelni és lefényképezni.
      A jobban szellõzõ felszínközeli szakaszokban, különösen a Cseppkõ--folyosó környékén, a talp kivételével szinte mindenütt fellelhetõk a tömegesen megjelenõ u.n. "fehér pamacsok", amelyek alaposabb és rendszeres mikrobiológiai vizsgálata során gombatelepeknek bizonyultak és uralkodóan hét penicillium fajhoz sorolhatók. (Kocsis A. 1983., Szolga F. 1990.)
      Már a feltárások kezdeti szakaszában megindult a barlang faunisztikai megfigyelése, amikor a kutatók testközelbe kerültek a járatok víztócsáival, azok felszínén fehér élõlényeket vettek észre és a mintát karbidlámpa víztartályában szállították ki a felszínre, majd a kutatóház laboratóriumába.
      Ezt követõen egyelõ gyüjtéssel, majd késõbb csapdázással 9 év alatt több ezer egyed meghatározására került sor, ennek nyomán 216 faj vált ismertté a barlang faunájából.
      Ezek 98%-a az ízeltlábúakhoz (Arthropoda) tartozik. Legnépesebb populációt az ugróvillások (Collembola) és a kétszárnyúak (Diptera) adják.
      Az állatok többsége alacsonyrendû faj, parányi 1-2 mm körüli.
      Az emlõsök (Mammalia) közül 6 denevérfajt sikerült regisztrálni, de gyakori a nagy pele (Glis glis) elõfordulása is, amely még a magas CO2 tartalmú mély szakaszban is otthon érzi magát, így megfigyeltük már a bejárattól 400 m távolságban, 130 m mélységben is. (Eszterhás I. 1984.)
      A 90-es években kezdõdött meg a Tési-fennsík alaposabb denevérfaunisztikai értékelése, amely a barlangjáratok menti telelõhelyek ellenõrzésébõl, a bejáratok közelében végzett hálózásos egyedvizsgálatból, illetve gyûrûzésbõl tevõdött össze. Az elmúlt 5 év során kiderült, hogy az Alba Regia-barlang mint õszi nászhely igen jelentõs, az idejáró denevérek száma több ezerre tehetõ, s bakonyi viszonylatban a kispatkosórrú denevér (Rhinolophus Hipposideros) legnépesebb lelõhelye. Ezek ó-holocén kori fosszilis csontmaradványait, már az elsõ õslénytani vizsgálatok is kimutatták a barlang felfedezését követõen. (Dr. Kordos L.)
      A feltárás során, különbözõ negatív hatású élettani jelenségek alapján terelõdött a figyelem a barlangi levegõ magas széndioxid tartalmára és a barlangrendszer sajátos mikroklímájára, amelynek rendszeres vizsgálata azonnal megkezdõdött. Az elsõ mérõhelyekre 0,1 Co pontosságú higanyos hõmérõk kerültek telepítésre, a levegõ CO2 tartalma a bányászatban alkalmazott 100 cm3 -es Dräger pumpával és indikátor csövekkel lett meghatározva, illetve helyszínen telepített (Bázis -121 m) Orsat-féle gázelemzõvel. A valaha legmagasabb mért CO2 tartalom 5,5 térfogatszázaléknak adódott.
      Már az elsõ idõszak mérései alapján kiderült, hogy a barlangrendszer szellõzés szempontjából alapvetõen két zónára osztható, így a dinamikus légjárású felszínközeli részen (szántóföldi bejárat - I.-45. víznyelõ között) és egy lassú áramlással jellemzett "mélyszakaszra", amelyek a Kupolát követõ szakaszokban különülnek el markánsan egymástól. 1980-ban Dr. Somogyi György irányításával indultak be a barlangi alfa nyomdetektoros vizsgálatok, amelyek célja a járatok menti radon transzport mérése volt. A szezonális radon koncentrációk változásai jól korreláltak a széndioxid változásaival és igazolták a két szellõzési zóna létezését, sõt egy gyengébb ismétlõdõ jellegû, ellentétes irányú légventillációs hatást is kimutattak.
      A barlang hõmérsékletének neutrális szintje 8,4 Co és 110 m körüli mélységben (Kutya-ág) van, amely érték egyben a mélyszakasz eddig vizsgált részeit is jellemzi. (Molnár Gy. 1989.)
      A 90-es években a szilárdtest nyomdetektorokat a dataqva rendszerû elektronikus mérõ és adattároló egységek váltották fel, amelyek 1 órás ciklusokban mérték a barlangi levegõ radon, hõmérséklet és légnyomás értékeit. A vizsgálatokat Dr. Hakl József irányította.
      Fokozott védelmét jelentõs kiterjedése, képzõdményei és tudományos értékei teszik indokolttá.
      A barlang mindkét bejárata vasrács ajtóval lezárt, bejárása a gondozást végzõ Alba Regia Barlangkutató Csoport közremûködésével lehetséges.
      Bejárásához barlangjáró alapfelszerelésre és jó kondícióra van szükség.
Felhasznált irodalom:
  1. Eszterhás I. (1984.): Az Alba Regia-barlang állatvilága - Karszt és Barlang 1984. I. füzet p.p.25-30
  2. Kárpát J. (1979.): Az Alba Regia-barlang alaprajzi térképe M=1:500 - Alba Regia Csoport Évkönyve 1979. melléklet
  3. Kárpát J. (1982.): Alba Regia-barlang M=1:200 (Magyarország barlangtérképei) - MKBT. Bp. 1982. p.6.
  4. Kraus S. (1981.): Az Alba Regia-barlang bezáró kõzetérõl - Alba Regia Csoport Évkönyv 1981. p.102.
  5. Kocsis A. (1983.): Komplex karszthigiéniás vizsgálatok - Alba Regia Csoport Évkönyv 1983. p.80.
  6. Molnár Gy. (1989.): Az Alba Regia-barlang klímaméréseinek összefoglalása - Alba Regia Évkönyv 1989. p.75.
  7. Németh T. (1981.): Kõzetvizsgálatok - Alba Regia Csoport Évkönyv 1981. p.102.
  8. Paulovics P. (1998.): Denevérfaunisztikai megfigyelések a Tési-fennsík barlangjainál 1993-1998 években. - Alba Regia Csoport Évkönyv 1998. p.53.
  9. Szarka Gy. (1995.): Az Alba Regia-barlang 20 éves kutatásának története. - Alba Regia Csoport Évkönyv 1995. p.75.
10. Szolga F. (1990.): Penicillium telepek tömeges megjelenése az Alba Regia-barlangban. - Alba Regia Csoport Évkönyv 1990. p.35.

Elérhetőségeink

Székhely és levelezési cím:

8044 Kincsesbánya
Kincsesi út 2.

Telefonszám

+3622418224

Kutatóállomás

8109 Tés-Csőszpuszta